Azt már régóta tudjuk, hogy minden magát valamire tartó csabai családban akad legalább egy valaki, aki kolbászt tud készíteni, méghozzá a legjobbat a környéken.

És, ha saját készítésű csemegéjével megkínál valakit, rendre be is söpörheti a legmagasabb elismerést. Az immár hagyományos fesztiválok végén eközben egy csapat hivatalosan is elmondhatja magáról: ők a legjobbak, amelyben nincs is semmi túlzás, hiszen — mint legutóbb közel 300 csapat közül — nagytekintélyű zsűri ítélte oda számukra a ,,Legjobb frisskolbász-készítők” nevezetű elismerést. A szombat esti megyeszékhelyi ,,kolbászbálon” az Öt szerény böllér elnevezésű csapat is vigad, s bizonyára sokan megkérdezik tőlük: ,,Ugyan áruljátok már el, hogyan csináltátok...?” Nos, alább ehhez kívánunk adalékokkal szolgálni.

Először is helyezzük ide röpke névjegyüket, kik is a 2003. évi Csabai Kolbászfesztivál királyai. Gellény István (52 éves) pecsenyesütő, Szilágyi László (52) nyomdász, Fülöp Imre (49) biztosítási ügynök, Bánáti Zoltán (46) dekoratőr, Plavecz Pál (53) nyugdíjas operatőr.

— Nyilván könnyedén vissza tudnak emlékezni az első disznótoros élményükre.

— Nagy család voltunk, gerendási nagyszüleim látták el a rokonságot hússal. Minden disznótorban ott voltam, majd'''' természetes, hogy hivatásos kolbászkészítő lettem — mondja Gellény István.

Szilágyi László szerint: — Nagy élmény volt megélni gyerekként a szalmával történő, majd a tekerős propelleres géppel, keményfával való perzselést. A kellemetlen élményt egyedül az jelentette, hogy nagyon korán kellett kelni..., amit persze elfeledtetett a finom friss hagymás vér.

— Endrődi gyerekként lestem a szüleimet, nagyszüleimet, hogyan zajlik le a tor. Már nagyobbak voltunk, amikor kényszerből le kellett vágni egy 80 kilós malacot. Mivel én voltam az idősebb testvér, az én kezembe adták a kést..., ettől kezdve én lettem a család hentese. Ilyenfajta együttléteink, a disznótorok meghatározó élményei életemnek — emlékezik Fülöp Imre.

— Battonyai nagyszüleimnél lehettem részese először a nagy attrakciónak — kapcsolódik a beszélgetéshez Bánáti Zoltán. — Később olyan helyeken laktunk, ahol nem lehetett disznót vágni, de szerencsére tavalyelőtt összetalálkoztam a csapattal.

— Berényi nagyszüleimnél még forró vizet is hordhattam, merthogy akkor még forrázták a levágott cocát. Így tudni illik nem szállt tova a perzselt disznószőr szaga, ami óriási előny volt, hiszen engedély nélkül vágni és elkerülni a beszolgáltatást, majdnem egyenlő volt a börtönnel. És a sivítás? — kérdezhetnék. Nos, a disznót nálunk leütötték, így meg sem tudott nyikkanni. Minden munkát elvégzek, de a disznó megölésétől máig távol tartom magam, a jelenetet képtelen lennék megszokni — vallja Plavecz Pál.

— Hogyan, hol állt össze a csapat? — kérdezem a tagokat, s az egyszerűség kedvéért az elkövetkezőkben nevük kezdőbetűjével idézzük mondandójukat.

G. I.: — Két évvel ezelőtt, közös szórakozóhelyünkön, a Fehér egér nevű műintézményben, sörözés közben. Szilágyi Laci azt mondta, ha ezt komolyan gondoljuk, dobjunk be alapnak, a közös kasszába 10—10 ezer forintot. Ez megtörtént, utána rögvest megbíztuk főszervezőnek Fülöp Imrét, dolgozza ki a stratégiát.

— Szóval, következhetett a felkészülés!

F. I.: — Az első, meghatározó közös élményünk az volt, amikor Szilágyi Laci műhelyében ,,szétszedtünk” 100 kiló húst, mindenki meggyúrta a saját ízét, majd egy kritikus kóstolás után ki-ki újra átgyúrta, a másik ötletét is figyelembe véve. Amikor kialakult egy mindenki által elfogadott íz, kiosztottuk a reszortokat, ki miért felelős, és nyugodtan vártuk a 2002. évi fesztivált, ahol aztán harmadikok lettünk és nyertünk egy különdíjat is.

Sz. L.: — Átgyúrni azért kellett, hogy minél jobban kiteljesedjenek az ízek. Megjegyzem, ehhez a szaglás a legfontosabb értékmérő.

B. Z.: — Az első közösen ,,összeillesztett” íz máig meghatározó, ami persze csak alap, mert egy sor más tényező is befolyásolja, milyenné válik a versenykolbász.

P. P.: — Próbagyúrás — olykor elméletben — azóta is többször volt, no és otthon, a család számára készített, nem ritkán több mázsa kolbászkészítés is telente. Ez persze már nem próbálkozás, hanem a jól bevált, saját receptből készült kolbász közkinccsé tétele a család és a barátok körében.

— Kész alap, de más-más körülmények közt mégsem minden a panelekre épül.

B. Z.: — Innen kezdve válik egy kicsit gasztronómiai művészetté a művelet, akár azt is ideszámítva, hogy belső pályázattal az egyéniségünkhöz legjobban illő nevet kerestünk, logót találtunk ki, arra is ügyelve, hogy az asztalunk szó szerint dekoratív legyen.

G. I.: — A fűszerek zsírban oldódnak, amelyből az következik, gyúrás közben derül ki, melyikből kell még egy csipetnyi, hogyan tudjuk megváltoztatni, ha még ezután sem vagyunk tökéletesen elégedettek.

P. P.: — Az csak a verseny délelőttjén dől el, hogy az adott húshoz miként kell alkalmazkodnunk. Van amelyik paprikának az íze jobb, a másiknak pedig a színe. A só legyen konyhai, ne párolt, a fokhagyma pedig ne őszi, hanem tavaszi és még sorolhatnám. Ne feledjem! Kolbásznak legideálisabb a két, két és fél mázsás, fialásból már kivont koca. Na most, ha az ember kap egy 120 kilós, ehhez képest más nedvességtartalmú, szövetanyagú, herélt hízót, minden egészen más. Rengeteget számít a bél minősége is.

— Még nem hagytuk el a telet, sőt, köztudott, hogy valaha a disznótorok április elejéig, az első enyhe, tavaszias napok bekövetkeztéig természetesek voltak.

P. P.: — Ami a kolbászgyúrást illeti, én már január közepére jóval három mázsa fölé kerültem. A tempó nem csökken, jóllehet, csak hobbiból csinálom.

B. Z.: — Megkért egy ismerősöm, itt helyben a Békési család, hogy segítsek nekik, hátha javul a minőség. Szívesen mentem.

Sz. L: — Legutóbb a nővéreméknél voltam, de ott a sógorom fűszerezett. Az is finom volt, hiszen tudjuk, Csabán mindenki kiváló kolbászt készít.

G. I. — Én egész évben disznót vágok, a frisskolbászt bárki megkóstolhatja, ha kijön a csabai piacra. Úgy tudom, szinte az egész megyében én vagyok egyedül klasszikus pecsenyesütő. Hiába, költséges beruházás ez, haszna pedig sokára jelentkezik. A fűszerezést viszont sohasem engedem ki a kezemből.

— Egy téli közös disznóvágás ötlete még várat magára?

F. I.: — A Csabai Kolbász Egyesületbe már beléptünk, a mi győztes kolbászunk Gellény Pista standján, az egy éve felújított, ,,EU-konform” lacikonyháján megtalálható, ami pedig a közös bulit illeti, ez még tényleg várat magára. De ami késik, nem múlik.

— Ki mit változtatna a fesztiválon?

Sz. L.: — A fesztivál sikerre van ítélve, sőt óriási tartalékok is vannak benne. A gyúrási helyszínek feltételeit kellene egyenlővé tenni.

F. I.: — Még sok kiaknázatlan lehetőség előtt áll a fesztivál, de az asztalok közt elkelne nagyobb hely és lehetőleg mindenki egy légtérben gyúrhatna.

P. P.: — Maximálisan töretlen a fejlődés, de nyilván nagy gond, hogy egyáltalán miként lehet növelni a teret. Ha nem, akkor többnapos gyúróversenyben kellene gondolkodni, előzsűrizéssel és döntővel.

Békés Megyei Hírlap